Kicsit írnék a kalandos utunkról, hogyha esetleg valaki nekivágna az utazásnak, akkor mire figyeljen. :-)
Június 21-én indultunk Ferihegyről, ott és akkor még minden rendben volt. Az air berlint választottuk, ott volt a legelfogadhatóbb jegyár. Megérkezve Berlinbe volt 5 óránk, amit semmittevéssel tölthettünk. Nem számolva azzal, hogy a Budapest - Berlin vonalon nem adnak normális kaját, így nem váltottunk eurót, csak dollár volt nálunk. A pénzváltónál pedig hatalmas sor állt... Javaslom, ha valaki netán ott szállna át, akkor legyen nála kellő mennyiségű euró is. :)
Jöttünk-mentünk a reptéren, nehezen, de eltelt az idő, két órával a beszállás előtt ott voltunk a kapunál, ahol a DELAYED felirat fogadott minket. Itt kezdődött el a balszerencsés sorozat első felvonása. Rögtön reklamáltunk, de a hölgy megnyugtatott minket, hogy nincsen semmi baj, ad új repülőjegyet Frankfurtba, ahonnan majd közvetlen járat megy New Yorkba. Igyekeztünk a másik terminálra, időben ott voltunk, felszálltunk, 1 órát utaztunk, leszálltunk, ezekkel probléma nem volt.
Frankfurtban átszállunk a JFK-ra tartó repülőre, ahol már végérvényesen megnyugodtam. Ekkor még nem tudtam, hogy 8-9 óra milyen hosszú idő egy repülőn. Középen ültünk, közvetlenül a first class utáni részen, ahol legalább volt hely, hogy kinyújtsuk a lábunkat. Sajnos mögöttem egy fiatal lányka ült, aki folyamatosan rugdosta a székem, felrakta a lábát, egyszóval nagyon idegesített, de tűrtem. A 8 órát zenehallgatással, filmnézéssel, unatkozással töltöttem el. Nagyon nehezen, de végül csak leszállt a gépünk amerikában. Szörnyen fáradt voltam, mert előtte 3 napot dolgoztam 12 órában, de tudtam, hogy a "hátőrnél" (nem tudom pontosan a nevét :D) nem hivatkozhatok majd arra, hogy fáradt vagyok.
Kikeveredtünk a reptérre, ahol egy megtermett fekete hölgy osztott szét minket, hogy kinek hova kell mennie. Mivel a barátommal mentem, ezért minket egy sorba küldött. Estére értünk oda, sokat nem kellett várakozni, 2 perc után sorra jutottunk. Az az igazi tipikus amerikai, szigorú tekintetű férfi várt minket nagy "szeretettel", majd miután megkérdezte a páromat, hogy kije vagyok (felesége, vagy barátnője), szétválasztott minket. Na itt kezdett el hevesebben verni a szívem, de a párom megnyugtatott, hogy menjek vissza a sorba, nem lesz semmi gond. Tőle csak annyit kérdezett, hogy hol dolgozik, és miért jövünk ide, aztán ujjlenyomat és pecsételt is, aztán intett nekem, hogy mehetek. Már fejben lejátszottam, hogy mit kell mondanom, ki vagyok, honnan és hová jöttem. :D Felesleges volt paráznom, mert egy szót nem szólt hozzám, csak megnézte az útlevelem, levette az ujjlenyomatokat, jó szórakozást kívánt, pecsételt és mehettem.
Ezután jött a fekete leves második része. Várt minket egy szintén fekete amerikai srác, hogy Frankfurtból jöttünk-e, illetve, hogy mutassuk már meg a csomagunkhoz tartozó vonalkódot. Eleget tettünk a kérésének, mire jött a válasz: elveszett a poggyászunk. Felemelő érzés volt ott állni egy ismeretlen kontinensen abban a ruhában, amiben elindultam otthonról.... És mindenem odaveszett.
Mondta, hogy menjünk szépen az irodához, nem lesz semmi gond, majd előkerítik a csomagokat. Nem mi voltunk az elsők az irodánál, de utánunk is gyűlt a sor, a legvégén már kb. 40-en álltak mögöttünk. Sorra kerülve a srác nagyon rendes volt, adott 100-100$-t kárpótlásként, hogy nagyon sajnálják, felvették az adatainkat, és mehettünk végre az utunkra 3 óra ügyintézés után... Ezután taxival mentünk Brooklynba, ahova még szintén 1 óra volt az út, de tűrtem, hisz Amerikáért mindent. :)
A kint töltött idő alatt semmi hír nem volt a poggyászunkról, így már abban a hitben jöttem haza, hogy odavesztek a ruháim. Kint természetesen feltöltöttem a ruhatáramat, hazajőve volt is nagy bámulás a család részéről, hogy milyen stílusváltáson mentem keresztül. :D
Amilyen észrevételeim voltak a ruhákkal kapcsolatosan: mi mindig a Marshall nevezetű helyeken keresgéltünk ruhákat, de többnyire sikerrel jártunk. Ezek állítólagosan olyan boltok (inkább turi féleségek), hogy ami más boltokban megmarad ruha, de csak 1-2 db, és egy bizonyos ideig nem is viszik el őket, akkor ez átkerül a fent nevezett boltba, ahol leértékelik, és viheted is. Így nagyszerű dolgok beszerezhetőek olcsóbban. Csak az az idegesítő, mikor találsz egy ruhát, és nincs a méretedben...
Amit észrevettem még, hogy pl. a melltartók nagyon drágák, és a minőségük is sokkal rosszabb, mint mondjuk itthon. Én inkább egy Victoria Secret-be szívesebben tértem volna be. A bugyik pedig ilyen műszálas anyagokból készülnek, még tapintani is rossz őket.
A boltok egyébként katasztrofálisan néznek ki: szétdobálva a ruhák, cipők, ha a vállfáról valaki lelöki a ruhát, akkor nem veszi fel, hanem otthagyja... Miután felpróbált valamit, nem kell visszavinnie a helyére, hanem csak otthagyhatja. Ez bennem eléggé negatív nyomot hagyott.
A másik csalódás a metrónál ért, hogy mennyire koszosak, igénytelenek az állomások, és valljuk be, néhol a metró is undorító. Nem győztem állandóan kezet mosni, illetve fertőtlenítőt használni. Nekem feltűnt, hogy az amerikában élő emberek igénytelenek önmagukra nézve is. El vannak hízva (érdekes volt kínai lányt kövéren látni...), némelyik eléggé csatorna szagú.
Amit már mindenki leírt, de én is megteszem: mindenhol légkondi. Mi nagyon jó időt fogtunk ki, kb. 35 fok volt minden nap, szikrázó napsütés, na meg a nagy páratartalom, és a metrón, illetve boltokban kb. 20 fokra le van hűtve a levegő. Az első 1-2 perc még élvezetes is, hogy végre hűsölhetsz, de aztán már fázol.
Nekem így sikerült megfáznom, köhögtem is rendesen a 3 hét alatt.
Mivel a metrón a székek ilyen műanyagból vannak, ezért eléggé hidegek. Én vesebeteg vagyok, könnyen felfázok. Pár nap után az egyik reggel véreset pisiltem, szörnyen görcsölt a vesém és az alhasam is. Aznap csak "otthon" fetrengtem, illetve gyors skype-olás közben az orvosommal is sikerült beszélnem, hogy szedjek antibiotikumot. Köszönöm a segítséget, amerikában nagyon egyszerű elintézni az orvosi ellátást....
Nem hallgattam rá, mondván nem akarom az összes pénzem orvosi ellátásra költeni, ezért onnantól kezdve felöltöztem, a metrón nem ültem le, rengeteg vizet ittam, és 3 nap alatt el is múlt a bajom.
Mikor már itthon voltam, elmentem az orvosomhoz, a vér, illetve vizeletvizsgálat során tökéletes eredményeim lettek... :) Egyébként több, mint fél évig panaszmentes voltam, és természetesen a nagy almában kellett újra előjönnie a bajomnak.
A következő bejegyzésben leírom a poggyásznak a történetét, illetve hogy milyen helyeket sikerült bejárnom a 3 hét alatt :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése